Mi a baj a gyerekek kiemelésével?

Tegyük félre egy percre a jogi érveket, a gyermeki alapjogokat és a nemzetközi egyezményeket: Ha egyszerűen józan ésszel végiggondoljuk a gyermekek kiemelési gyakorlatát, egészen nyilvánvalóvá válik, mennyire nem logikus, sőt rendkívül káros tud lenni mind a gyermekek, mind a szüleik és végül a szakemberek számára is.

A kampányban nem általánosságban a gyermekek kiemeléséről állítjuk, hogy hibás és jogellenes döntések lennének, kizárólag azon esetekre szeretnénk felhívni a figyelmet, melyekben nem volt más ok a gyermekek elszakítására, mint a család ellehetetlenült szociális helyzete. Ezekre az esetekre értendőek a következő sorok.

Hiszen a következő történik: a hatóságok kiemelnek sok ezer gyermeket a családjaikból, mert rosszak a lakhatási körülmények, szegények a szülők, vagy mert nem járnak rendesen iskolába, óvodába a gyerekek, vagy esetleg droghoz nyúlnak a kamaszok.
Ekkor szakellátásba kerülnek a gyerekek, azaz gyermekotthonokba vagy nevelőszülőkhöz. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a nevelésbe vett, érzelmileg traumatizált gyerekeket állami ellátásban ’tárolják’ évekig, sokszor akár 18-20 éven át. Ám közben többnyilre nem oldódnak meg a kiemelésükre okot adó problémák, hiszen a szülők anyagi helyzete, a családi nehézségek nem tűnnek el a gyermekek elszakítása után sem. Viszont az állami gondozásban felnőtt fiatalok úgy jönnek ki  az intézetekből, hogy nincs mögöttük az a megtartó szociális háló, amit a vérszerinti rokonság jelent a többi gyermek számára. Az iskolai problémákat sem oldja meg a szakellátási rendszer, sőt: a szakellátásból kikerülő gyerekek iskolai végzettsége, szakmai képzettsége messze az országos átlag alatt van! Végül, valóban súlyos probléma, ha kamasz gyermekek belesodródnak a kábítószerek világába, de a gyermekvédelmi szakellátás nem garancia a veszélyeztető helyzetek kiszűrésére, sőt:  a kutatások szerint az intézeti elhelyezés gyakran a droghasználat, az emberkereskedelem melegágya.

Összességében szinte teljesen esélytelenek a szakellátásból kikerülő gyermekek a sikeres felnőtt élet elkezdésére, nagyon magas körükben a szegénységi, hajléktalanná válási kockázat, hiszen NINCS körülöttük az a védőháló, amit – még egy rosszul működő, nagyon hátrányos helyzetű – család is jelenteni tudott volna számukra. És ők lesznek a következő generáció szülei, sosem látott valós szülői mintával, elveszve, gyökértelenül, érzelmi elhanyagolással felvértezve a szülői feladatok ellátására.

Tehát, a kérdések, amik ebben a helyzetben felmerülnek:

  • megéri az államnak fenntartani egy olyan rendszert, ami folyamatosan újratermeli a saját áldozatait, ahelyett hogy a probléma gyökerét kezelnék?
  • mondhatják azt szakemberek a nem tökéletes, vagy nem megfelelő körülmények között élő szülőkre, hogy elhanyagolók, miközben a szakellátásban élő gyerekek sokszor, – főleg az intézetekben – hasonlóan elhanyagoltak érzelmileg, szellemileg?
  • Végül: hol maradnak a gyerekek jogai, egyáltalán, hol a gyerek ebben az egész rendszerben?

Nem azt állítjuk, hogy ne élnének rossz körülmények között, ezáltal akár elhanyagolóvá is váló családokban gyerekek, vagy hogy ne az lenne a cél, hogy a gyerekeknek jobb legyen. Annyit állítunk csupán, hogy a családok szétszakítása, traumatizált gyerekek intézményekben elhelyezése, majd a sikeres életre vonatkozó tapasztalat nélküli szélnek engedése nem oldja meg a problémát, sőt, folyamatosan újratermeli azt. Ellenben ha megnéznénk, miért működik rosszul egy-egy család, miért nem járnak iskolába a gyerekek, miért élnek nagy szegénységben családok százezrei ma Magyarországon, akkor végre elkezdenénk a lényegről beszélni. Ellenben ha megnéznénk, miért működik rosszul a család, miért nem járnak iskolába a gyerekek, miért élnek nagy szegénységben családok százezrei ma Magyarországon, akkor végre elkezdenénk a lényegről beszélni. Hiszen a fenti kiemelési indokok mögött a magyar családok anyagi ellehetetlenülése; az oktatási rendszer, a szociális alapellátások alacsony minősége; és a gyerekek lelki, szellemi, fizikai, szociális rossz helyzete áll. Ezen pedig csak komplex állami társadalompolitikával lehet változtatni.

Mi a baj?