Baby feet on father and mother hands, close-up

2016. január 1-jétől egyesítik a családsegítő központokat és a gyermekjóléti szolgáltatókat annak érdekében, hogy ne épüljenek ki párhuzamos kapacitások, valamint hogy “összeérjenek az információk, és együtt hasznosuljanak a család számára” – jelentette be a teljes struktúraváltást Czibere Károly, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára 2015 nyarán.

Ehhez 2016-tól növelik a szolgálatok anyagi támogatását 10 százalékkal, ráadásul július elsejétől évi 15,3 milliárd forinttal nő az ágazatban dolgozók bérére fordítható összeg – ígérte az államtitkár ugyanakkor. A pár hete hatályba lépett, teljesen új gyermekvédelmi alapellátási rendszer közvetve vagy közvetlenül nem csak számtalan szociális szakember munkáját, de a magyar családok jelentős részének, a szegénységben élő családoknak – köztük a mi ügyfeleinknek – az életét is jelentősen befolyásolja, tehát érdemes áttekinteni, mire számíthatunk.

Blogsorozatunk első része az összevonási koncepció elvi lehetőségeit, második része pedig a megvalósult jogszabálymódosítások révén létrejött új rendszert vázolja.

Az államtitkár tájékoztatása szerint járásonként létrehozzák a járásközponti önkormányzati fenntartású család- és gyermekjóléti központokat. Tehát a családsegítés és a gyermekjóléti szolgáltatás egy szakmai szervezeti keretben, integráltan, egyrészt települési szinten (továbbiakban: szolgálat), másrészt járási szinten, mint család- és gyermekjóléti központ (továbbiakban: központ) kerül kialakításra. A család- és gyermekjóléti szolgálatok és központok közötti feladatmegosztás részletes szakmai szabályai „többkörös szakmai egyeztetések keretében kerültek kialakításra.” – állította Czibere Károly.

A szakemberek az egyeztetést másképp tapasztalták: „Ma a Városházán egy tájékoztatón voltam a Pest megyei Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok vezetőivel és az önkormányzatok jegyzőivel, ahol igyekeztek velünk tudomásul vetetni a fejünk felett már régen eldöntött és törvénybe foglalt dolgokat. Lenyomni a torkunkon, mint eddig már olyan sokszor. (…) Az államtitkár úr csak a köszöntője erejéig maradt. Köszönetét kifejezni jött, véleményünkre, a szakma reagálására nem tudott maradni.” – írta[1] az egyik Pest megyei gyermekjóléti szolgálat vezetője, Mayerné Lénárd Aranka az ún. szakmai egyeztetésről.

Hasonlóan abszurd egyeztetésről számolt be a gyermekvédelmi szakma egyik legfontosabb szervezete, a Módszertani Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete (Mogyesz) amikor a törvénytervezet megszületése után megkérdezték őket a szakmai véleményükről, alapvetően a beleszólási lehetőség teljes kiiktatásával láttamoztatva az egyesület szakembereivel a szakmát alapjaiban megváltoztató struktúraváltást hozó tervezetet.[2]

„A szakma átszervezése, átalakítása, fejlesztése szükségszerű és üdvözlendő dolog, ha az szakmailag átgondolt, a területen dolgozó szakemberek véleményének és javaslatainak meghallgatásával és azok figyelembe vételével történik, és ha valóban jobbító és az ellátás színvonalát emelő, klienseink valós érdekeit szem előtt tartó szándékkal történik. Ez a mostani azonban nem ilyen.” – írta Mayerné a 20 éve működő rendszer szétrombolásáról.

Összevonás – elméleti síkon

Pro

A szociális intézményrendszer két alapintézményének összevonása már régóta terítéken van, készült javaslat évekkel ezelőtt erre vonatkozóan, ám nem pont olyan formában, mint amilyennel most a kormányzat előállt. Ilyen koncepciót dolgoztak ki a szakemberek 2011-ben, – a Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció megalkotásának alternatívát mutatva.[3] A tervezet egy olyan integrált rendszerű gyermekvédelmi struktúrát vázolt fel, amelyben az alapellátásokat Családi Tanácsadó Központok (továbbiakban CSTK) látják el, esetmenedzsment szemléletben. Az elképzelés lényege egy feltétel nélkül hozzáférhető alapszolgáltatási „alapcsomag” lett volna, tehát egy olyan, a családokhoz, ügyfelekhez a lehető legközelebbi (helyi) alacsonyküszöbű állami szolgáltatás, amely semmilyen feltételhez, jogosultsághoz nem kötött alapellátás. Ebben a szolgáltatási modellben a családgondozó/esetfelelős az adott problémahelyzet felmérője, aki egy személyben készíti el a diagnózist és közvetíti az igénybe veendő szolgáltatásokat is. Az alapszolgáltatási csomag az, amit a CSTK szociális munkása saját maga nyújt. Viszont a hatékony problémakezeléshez az kell, hogy a kiegészítő szolgáltatások is elérhetőek legyenek, amelyeket a cselekvési/gondozási tervben jelöl meg. Ebben a modellben a jelző (és együttműködő-) rendszernek tehát nagyon fontos szerepe van. Így az esetmegbeszélések, esetkonferenciák szervezése és gyakori lefolytatása a modell alapeleme, nem kivételes jelenség.

A CSTK lényege, hogy olyan „egykapus” szakmai szolgáltatást jelent, amelyben valóban megvalósul a rendszerszemlélet, a különféle szakmai nézőpontok találkozása. A fókuszba a család, mint rendszer kerül, amelyben a gyerek és a szülő érdeke nem válik ketté. Továbbá így megszűnik a párhuzamos gondozás, amely napjaink családsegítő – és gyermekjóléti szolgálatainál gyakran felmerülő probléma. Azzal, hogy egy személy foglalkozik az esettel, folyamatosan kénytelen rendszerben látni minden esetet, és tevékenysége akkor sem szakad meg, amikor „helyzet van”. A szempont-, vagy szemléletváltás (családsegítősből gyermekjólétisbe) tudatosítása kedvező hatással lehet a kliensre és a segítőre is, hiszen együtt élhetik át a gondozási folyamat fázisait. Ettől még a gyermek elsőrendű érdeke előtérben marad, hiszen ha a családban olyan problémát talál a CSTK szakembere, ami a gyermekkel kapcsolatos, vagy közvetlenül hat rá, akkor a problémafeltárás gyermekfókuszú protokollja szerint tárja fel helyzetet, a gyermek(ek) szükségleteit.

Kontra

Elméleti síkon sem ért egyet a fentiekkel Révész Magda, aki 20 év gyermekjóléti szolgálati tapasztalat után az alapproblémát abban látja, hogy – a magyar intézménytörténeti tapasztalat alapján – nem tud egyszerre szülő (kliens-) és gyermekközpontú lenni az alapellátás. Ugyanis, a Szociális törvény által intézményesített családsegítő szolgálatok az egyértelmű szükségszerűség – a rendszerváltás utáni elszegényedés, társadalmi leszakadás – nyomán jöttek létre, és egységes szociális munkát végző szolgálatokként a Gyermekvédelmi törvény megszületéséig (1997) integráltan működtek. Ez a bő évtizedes tapasztalat Révész szerint azt mutatta meg, hogy elkerülhetetlen a belső feszültség az egységes szolgálatokban. Ha ugyanis a szülő önkéntesen segítséget kér, mint ügyfél, a családgondozó feladata, hogy az ügyfelének segítséget nyújtson. Ez azokban a szerencsés esetekben, amikor egyértelműen ugyanaz a szülő és a gyermek érdeke, egy közös cselekvési terv szerinti modellben működik, és a család számára segítség nyújtható. Ám vannak esetek, amikor a szakember véleménye szerint a gyermek érdeke más, mint a szülőé, ilyenkor a hatékony megoldás az lenne, ha külön szakember dolgozna a szülők problémáinak megoldását, teljes elkötelezettséggel a szülők érekében, miközben a gyermek érdekeit a gyermekjóléti szolgálat munkatársa tudja képviselni. Természetesen a legjobb megoldás, ha a szülők és a gyerekek érdeke azonos, ha a megoldás egy irányba mutat, ez egy jól működő együttműködési rendszerben mind a család szintjén, mind a szakemberek szintjén megvalósulhat. Nem véletlen, hogy a gyerekek érdekeinek állami védelmezőjeként nem a már több mint 10 éve működő családsegítő szolgálatok működésének bővítéseként képzelték el az akkor (a 90-es évek közepén) a gyermekvédelmi törvény alapelveit megfogalmazó szakemberek, hanem új intézményrendszert álmodtak meg. A párhuzamos gondozás problematika megoldása Révész Magda szerint tehát nem a szervezeti integrálásban, hanem a magas színvonalú együttműködésben rejlik.

Az alapvető vita tehát a különböző szemléletű szakemberek között abban van, hogy elválik-e, el tud-e válni egymástól a gyermek- és a szülő érdeke, és ha igen, mi a jobb megoldás: ha a két szakember szoros együttműködésben dolgozik vagy ha egy szakember feladata érdekek esetleges ütközése esetén differenciáltan, rendszerben, különböző irányok összefésülésével megoldani a problémát. A rendszerszemléletben ugyanis a szakma alapvetően egyetért: tehát ha a gyerekeknél is jelentkezik látszólag a probléma, az csak a család, mint rendszer problémájának tünete.

Az összevonási koncepciónak tehát vannak erős támogatói, vannak jól működő nyugati példák is és hazai koncepcióalkotás is zajlott már ez ügyben, ám abban teljes az egyetértés a véleményalkotók, szakmai szereplők között, hogy jelen új gyermekvédelmi szabályozás végiggondolatlan, a szakmai egyeztetést teljességgel nélkülöző, kapkodva létrehozott, ennek megfelelően súlyosan kifogásolható rendszert hozott létre.

Boros Ilona

 

Segíts nekünk, írd alá petíciónkat, hogy egyetlen gyereket se szakítsanak szét a családjától a szegénység miatt! 

Vélemény, hozzászólás?