Kati tizennyolc volt, mikor terhes lett első gyermekével. Ő kislányt szeretett volna, Sanyinak mindegy volt, csak egészséges, boldog gyerek legyen. Kati vágya teljesült, 2007-ben megszületett Ági. Egy évvel később megszületett az első fiuk is, Sanyika. Majd két év múlva Vera, aki Kati édesanyjának nevét kapta, rá emlékezve, hiszen kiköpött nagyanyja.

Ági 6 éves volt, mikor megszületett második kisöccse, a szülők negyedik gyermeke. Az anyukája mégis üres kézzel és kisírt szemmel érkezett haza a kórházból, mert a kisbabáját elszakították tőle. Majd pár nap múlva Ágiékat ünneplőbe öltöztetve vitték be az önkormányzatba, ideiglenes hatályú elhelyezésük végrehajtása miatt. Pár hónappal később a falujukból is elkerültek, a teljes ismeretlenbe: nevelőszülőkhöz. Azért kellett a gyerekeket kiemelni a családból, mert „a szülők gyermekeik neveléséhez nem tudtak megfelelő körülményeket teremteni (…), a lakás- és életkörülményeik továbbra sem rendeződtek.”

A szülők évekig nem látták a gyerekeket a havi egy órás láthatáson és egy-egy karácsonyi, húsvéti néhánynapos otthonléten kívül. Mígnem a másféléves jogi procedúra és nyomásgyakorlás eredményeképpen három év után a gyerekek ismét hazakerültek, Kati ismét anyuka lett. A láthatásokra, ajándékba vitt babák végre felkerültek az otthoni polcra.

/A történetben szereplő szülők és gyermekek neveit megváltoztattuk./

Az elmúlt küzdelmes évek története:

Kati és Sanyi három éve nagy szegénységben, de békében nevelgette a gyerekeket, mikor a helyi védőnő először jelzett a családról a gyermekjóléti szolgálat felé: „az anya közölte velem (!), hogy újra várandós. Az anya alacsony intellektusú, alulszociálizált.” A védőnő szerint viszont nem kellene gyermeket vállalniuk, hiszen „megélhetési gondjaik vannak, annak ellenére, hogy a szülők ezt nem érzékelik.”

Ekkor kezdődött el a család folyamatos fenyegetése, ellenőrzése és zaklatása a szakemberek részéről. A védőnői jelzéstől kezdve a negyedik gyermek megszületéséig gyakorlatilag nem nyújtott semelyik intézmény számukra segítséget a gyermekek neveléséhez, családgondozó összesen egyszer járt náluk. De a védőnő minden második héten küldött egy, Katit általában „kezelhetetlennek”, Sanyit „agresszívnek” címkéző, a közmunkán güriző szülőket szegénységükért hibáztató jelzést a különböző hatóságoknak. Azt sem nehéz kitalálni az alábbi idézeteket olvasván, hogy a kelleténél egy árnyalattal barnább a szülők bőre az elvártnál, így még elítélendőbb részükről a „felelőtlen gyermekvállalás”.

„Megjegyzem, hogy a várandós lenge öltözékben, papucsban jelent meg.”

„..magzatvédő vitaminokat nem szed, sápadt küllemű, tüneti vérszegénység egyértelmű”

„Tisztában van a hiányosságaival, de egyszerűen nem hajlandó ezekről tudomást venni”

„Kezelhetetlen, öntörvényű gravida.”

A védőnő nem állt meg a szülők írásbeli és szóbeli alázásánál, gondoskodott arról is, hogy a majdan születendő kisfiút, Józsikát már haza se vihesse Kati a kórházból. Idejekorán megtette a jelzését a kórház felé, melyben felszólította őket: az újszülöttet nem adhatják majd haza! Nem is adták: az édesanyát a szülés harmadnapján hazaküldték hatósági határozat nélkül.

Józsika kórházi kiemelésére azért került sor a későbbi hivatalos indokolás szerint, mert a szülők „3 kiskorú gyermeket nevelnek teljes létbizonytalanságban. (…) állandó tartózkodási helyük nincs, hol egyik, hol másik rokon fogadja be őket. (…) az anya ingázó, felelőtlen magatartása alapján a csecsemő családban történő nevelkedése, testi lelki fejlődése nem biztosított..”

Kati összetörve érkezett haza a kórházból, kisfia nélkül, tejtől feszülő mellét leszorítva. Otthon pedig az a hír várta, hogy két napja van Ágit, Sanyit és Verát bekönyörögni egy rokon családhoz, mert ha nem intézkedik, a nagyobb gyermekek is gyermekotthonba kerülnek. Kati és Sanyi tehát az újszülött elvesztésének gyászolása helyett azonnali segítségkérésbe kezdett, így sikerült még pár hónapra a gyerekeket a faluban tartani. Ezekben a hónapokban a gyerekek pár házzal odébb laktak hivatalosan, de gyakorlatilag minden szabadidejüket a szüleikkel töltötték.

Végül a családbafogadó rokon nem tudta tovább vállalni a gyermekek nevelését, így a három nagyobb gyerek is elkerült a szüleik, rokonaik közeléből: 2013 elején nevelőszülőkhöz szállították őket. A nevelésbe vételükre azért került sor, mert „a szülők gyermekeik neveléséhez nem tudtak megfelelő körülményeket teremteni (…), a lakás- és életkörülményeik továbbra sem rendeződtek.” Miközben a Gyermekvédelmi törvény a napnál világosabban fogalmaz: anyagi okból a gyermekeket kiemelni tilos!

Tehát mind az újszülött, mind a nagyobb gyerekek elszakítására – szerintünk – jogellenesen került sor. Mindemellett a szülők és a gyermekek életre szóló lelki traumákat szenvedtek ezekben a hónapokban. Innentől kezdve havi egy óra volt mindössze, amikor zaklatottan, az intimitás lehetősége nélkül, egy hatalmas intézmény nagytermében, rengeteg más családdal együtt láthatták a nevelőszülőknél nevelkedő gyerekeket. Hiába próbálkoztak hazakérni őket legalább a nyári szünetekben, karácsonyra pár napra, a hivatal elutasította minden próbálkozásukat. Így volt ez addig, míg a TASZ segítségét nem kérték, másfél évvel ezelőtt. Azóta a gyerekek nyáron és karácsonykor is otthon, családi körben ünnepeltek, mely alkalmakról a családgondozó sem tudott mást írni, mint hogy „a gyerekek örülnek a szüleiknek. Játékokat szoktak kapni..” illetve „harmónikus, békés, kiegyensúlyozott lelki állapotot és ragaszkodást figyeltem meg a szülő és a gyermekek között.” A gyerekek játszottak, mondókáztak, rajzoltak otthon; a medencében pancsoltak, apa felügyelete mellett.. – szól a környezettanulmány.

Ennek ellenére, a soros felülvizsgálaton ugyan elismerte a hatóság, hogy a szülők rendszeresen tartják a kapcsolatot a gyerekekkel, albérletbe költöztek, mindketten dolgoznak közmunkaprogramban, és minden rendben van, de megállapította, „anyagi helyzetük továbbra is labilis”, így nem mehetnek haza a gyerekek.

Egy újabb hosszú tél, tavasz és nyár telt el a gyerekek nélkül, egyre távolabb sodorva a szülőket a szülőség emlékétől. 2015 őszén végre újabb felülvizsgálat következett, a szülők már alig bírták kivárni a több hónapos csúszást. Októberben végre megszületett a határozat, de nem a várt eredményt hozta: ugyan ismételten a szülők rendezett életkörülményeiről, gyermekeikkel való rendszeres, szeretetteljes kapcsolattartásáról, a családgondozóval való együttműködéséről számolt be, de a hivatal – megfejthetetlen okból – továbbra sem ítélte a szülőket gyermeknevelésre alkalmasnak.

2016 januárjától új családgondozókat kapott a család, akikkel rendszeres esetmegbeszéléseket, konzultációkat kezdeményeztünk. Szintén megkerestük a gyermekek törvényes képviseletét ellátó gyámját, kapcsolatot kerestünk a nevelőszülőkkel és a szakellátás egyéb szereplőivel is. Végül 2016 tavaszára minden kompetens szereplőt sikerült meggyőznünk arról, hogy nincs semmilyen jogszerű ok a gyermekek szüleiktől távol nevelkedésére, és semmire nem vágynak úgy a gyerekek és a szülők, mint újra együtt élni.

A másfél évnyi jogi és ’diplomáciai hadviselés’ sikerre vezetett. Múlt héten megtörtént a csoda: két hónappal a kitűzött felülvizsgálat után, de végre meghozta a gyámhivatal a három éve áhított döntést: a gyerekek hazajöhetnek!

Kíváncsian vártuk a határozat indokolását, mitől változhatott 180 fokot a hatóság álláspontja a „súlyosan elhanyagoló” szülőkről, de ilyen fokú cinizmusra nem számítottunk: a szülők „lakókörülményeiben pozitív változások következtek be, valamint a rendszeres kapcsolattartás eredményeként a szülők és a gyermekek között szoros kapcsolat alakult ki.” – indokolja a hatóság a nevelésbe vétel megszüntetését, miközben a szülők pontosan ugyanott, ugyanazon ház ugyanazon bútorai között élnek a gyermekek születése óta, ahol most. Mindössze annyi változott a gyerekek nélkül eltelt három év alatt, hogy üresen kongott a lakás gyerekruhák és játékok nélkül. A szülő-gyermek érzelmi kötődés pedig természetesen nem az elszakítottság következtében, hanem annak ellenére, valami egészen elképesztő lelki erőből maradhatott meg ilyen szorosan Katiék és a gyerekek között. Ennek egyedüli valós indoka a szülők emberfeletti, több éves küzdelme a gyerekeikért. A hatósági határozat szerintünk – közvetetten, a fenti, cinikus indoklásával – lényegében elismeri azt, hogy jogellenes volt a gyermekek elszakítása szüleiktől három évvel ezelőtt.

Ági és testvérei hazatérésével immár a harmadik családunk kapja vissza (az elsőről itt, a másodikról pedig itt írtunk) a gyerekeit, de ismét vegyül némi keserűség a hatalmas örömbe, hiszen mi szükség volt az elmúlt három év gyötrelmeire? Miért nem érti meg a döntéshozó, hogy ugyanolyan súlyú trauma és legalább olyan megengedhetetlen tragédia a szerető szüleikhez ragaszkodó gyerekek elszakítása a családjuktól, mint a valóban veszélyeztetett gyermekek kimentésének elmulasztása a bántalmazó környezetből?

 

Segíts nekünk, írd alá petíciónkat, hogy egyetlen gyereket se szakítsanak szét a családjától a szegénység miatt! 

Vélemény, hozzászólás?